Nagy Sándor (Buj, 1923. május 28. – Budapest, 2017. augusztus 11.) Munkácsy-díjas szobrászművész, a magyar szobrászat kiemelkedő alakja. Fiatal korában mezőgazdasággal, majd kőművesként dolgozott, ami későbbi művészi pályáját is meghatározta.

Művészeti tanulmányait 1947 és 1949 között a nyíregyházi Szabad Művészeti Iskolában kezdte, ahol Berky Nándor és Diószegi Balázs tanárai voltak. 1949 és 1954 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, mesterei Beck András, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Pátzay Pál és Mikus Sándor voltak.

1952 óta dolgozik kiállító művészként. 1952-ben feleségül vette diáktársát, Gádor Magda szobrászművészt, Gádor István keramikusművész lányát, akivel 1960-tól a budapesti Százados úti művésztelep tagja volt. Számos művésztáborban vett részt, köztük a Hajdúsági Nemzetközi Művészeti Táborban (1970-1976), a Vyšné Ružbachyban (1976) és a németországi Reinhardtdorfban (1978).

Nagy Sándor kővel és fával dolgozott. Szobrait mészkőből, tufából, vöröskőből, gránitból, márványból és bazaltból készítette. Munkásságára jellemzőek a zárt szerkezetű, alig megmunkált, nagy tömegek ritmusában felépített sokfigurás kompozíciók, karakteres parasztfejek, kis léptékben is monumentális női alakok. Művészetében az alföldi motívumokat ábrázolta, alkotásaiban a kő természetes szerkezetét, erezetét használta fel.

Wehner Tibor művészettörténész így írt művészetéről: "Nagy Sándor szobrainak szép nyerssége, töredezettsége, időnkénti befejezetlensége vagy gyér feldolgozása metaforikus jelentésű lehet: a formátlanságból a forma fájdalmas megszületésének lehetünk tanúi." a szépségről, amelyet durvaság és nyersesség hordoz.

Nagy Sándor alkotói módszeréről így vallott: „Számára a kő és márvány erezete, színe, sajátos szerkezete jellemzi a metszés-faragás módját, és azt sugallja, hogy itt-ott csak természetes formákat alakítson ki.”

Tagja volt a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének (1963-tól), a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapítványának, majd a Magyar Alkotóművészek Országos Szövetségének (1954-től) és a Magyar Szobrász Társaságnak (1995-től).

Munkásságát számos kiállítás és katalógus dokumentálja. Jelentős egyéni kiállításai voltak többek között az Ernst Múzeumban (1967) és a Vigadó Galériában (1998). Munkáiról több monográfia jelent meg, köztük Wehner Tibor kötete, a Körmendi-Csák Gyűjtemény gondozásában 2002-ben.

Nagy Sándor művészete a 20. századi magyar szobrászat fontos fejezete. Alkotásai köztereken és múzeumokban egyaránt megtalálhatók, megőrizve a kőszobrászat ősi hagyományait és a modern művészet kifejezőkészségét.